A pünkösdi túrát Szentpéterföldén folytattuk. Az éjszakai esőzés és borús reggel után kisütött a nap, végre el lehetett tenni a dzsekiket, de a bizalom nem terjedt ki odáig, hogy a kamáslik is lekerüljenek a lábunkról.
A települést a főúton hagytuk el, ami helyet adott maga mellett a Csömödéri Állami Erdei Vasút sínpárjának is. Zsenge hajtásaikkal zsurlók zöldelltek a kövek közt, hengeres leveleiken megannyi vízcsepp csillogott. Hamarosan elértük a Szentpéterföldei-tavat. A víztükörben látszottak a szemközti fák, sárga mocsári íriszek nyíltak a parton. Elhagytuk a tavat, a távolban vadászház látszott, a kék jelzés az erdő pereméhez terelt minket, ahol színes virágcsodákból, a környékre oly jellemző rododendronokból ültetett sáv fogadott minket. A szirmokat vízcseppek pöttyözték, és egy-egy virág úgy nézett ki emiatt, mintha áttetsző üvegből fújták volna. Betértünk az erdőbe, ahol kisebb-nagyobb dagonyák és tavacskák fogadtak minket, partjukon kimosott gyökerű fák álltak őrt. Itt már egyre többször fedeztünk fel orchideákat, a madárfészek orchidea mellett a madársisak is megjelent.
Az erdőből kiérve tisztáson találtuk magunkat. A farakások közt kanyargott a kisvasút sínpárja. Lasztonyánál átkeltünk az Alsó-Válicka nevű patakon, felkapaszkodtunk a kicsiny harangtoronyig, amely mellett a pecsétet rejtő önkormányzati épület állt. Egy szürke, vemhes macska jelent meg hirtelen, és nyávogva kunyerált tőlünk némi harapnivalót, sárga szemeiben kérlelő pillantásokkal nyomatékosítva szándékát. Ekkor már nagyon beborult az ég, és mire beértünk ismét az erdőbe, már dörgött-villámlott. Előkerültek az esőkabátok és hátizsákvédők, melyek a kisebb záporoktól megvédtek ugyan minket, de mint utólag kiderült, ez egy több óráig tartó eső volt.
Szőlőhegyre kaptattunk fel, ahol lezárt, életveszélyesnek minősített kilátó fogadott minket, elhessegetve azt a reményünket, hogy majd itt vészeljük át a zuhét, így kénytelenek voltunk a fák lombja alatt kivárni kicsit. Egy idő után azonban már mindegy volt, bőrig ázva folytattuk utunkat. A jó kedvünk szerencsére nem hagyott el minket, sőt, az eső elől menekülve megszaporáztuk lépteinket, így pikkpakk megérkeztünk Lispeszentadorjánra, ahol a művelődési házban pecsételtünk.
Innen már csak Bázakerettyéig kellett eljutnunk, ahol a szállásunk is volt. Elázva, viharverten gyalogoltunk végig a főutcán, és a kocsmánál beütöttük az újabb pecsétet. A kb. 20 km-es szakasz után a panzióban kiteregettük a teljesen elázott ruhákat, forró fürdőt vettünk és reménykedtünk abban, hogy a gázkonvektorokon minden megszárad reggelig.
Zsurló fiatal hajtásai.
Csömödéri Állami Erdei Vasút sínpárja néha fura helyeken fut.
Szentpéterföldei-tó.
Rododendronok (havasszépék) az erőszélen.
Gazdag szín- és formavilág.
Kicsiny tó az erdőben.
Most merre?
Laposhasú acsa pihen egy ágon.
Fehér madársisak és kutyatej virágok.
Egy nyúl kísért minket egy darabon. Közeledtünkre mindig előreszaladt, de bevárt minket. Aztán túl közel értünk hozzá, berezelt és elfutott.
Az Alsó-Válicka Lasztonyánál.
Lasztonyai harangláb.
Lejmoló anyacica.
Lezárt kilátó.
Elázott táj farakásokkal.
A bázakerettyei pecsétlelőhely.
Csuromvizesen baktattunk végig Bázakerettye főutcáján a szállásig.
Szent István szobra.
2021. május
