Bódvarákó határában található a csonka kúp alakú Esztramos-hegy, mely a Rákóczi-barlangot rejti, és melyet az Aggteleki-karszt és a Szlovák-karszt barlangjai részeként az UNESCO a világörökség részének nyilvánította. Így mindenképpen látnia kell annak, aki érdeklődik a bányászat és a barlangászat iránt. Mi meg akartuk nézni, ám előző nap be kellett jelentkezni a meghatározott időpontokban induló túrákra. Reggel korán keltünk, hogy részesei lehessünk a csodának, és nagyon megérte.
A barlang felfedezését a vasércbányászatnak köszönhetjük. Eredetileg ugyanis nem volt természetes bejárata, a táró fúrásakor fedték fel magukat a kristályokkal és változatos formájú cseppkövekkel, borsókövekkel teli üregek, melyek alját két tó vize tölti ki. Ezek vízszintje a Bódva vízállásától függően változik. Sajnos a tavakról és élővilágukról keveset tudunk, mert a bányászat során a sittet folyamatosan a tavakba szórták, és a leomladozó kövek lehetetlenné és életveszélyessé teszik a kutatást.
A kivilágított barlangban vaslépcsőkön közlekedhetünk, és a tavakat is megközelíthetjük, miközben gyönyörködhetünk a kristályvilág formagazdagságában. Ne lepődjünk meg, ha néha denevérek is cikáznak körülöttünk!
A barlanglátogatás után a tengelytörést kockáztatva, a Freskófalunak is hívott Bódvalenkén át zötykölődtünk Felsővadászra, ahonnan útnak indultunk volna visszafelé, Rakacaszend irányába. (Az útviszonyok és a tömegközlekedés használatának nehézkessége miatt döntöttünk így). Pünkösd lévén Felsővadászon mindkét pecsételőhelyként szolgáló üzlet zárva volt, a pecsétek pedig elzárva, az üzlethelyiségekben voltak. A dohánybolt tulajdonosait ott találtuk ugyan, bár alig álltak szóba velünk és nem engedtek be minket, de hosszas könyörgésre elejtettek egy ígéretet, hogy másnap délelőtt mehetünk pecsételni, kinyitnak. Szóval pecsét nélkül, duzzogva vágtunk neki a faluszélnek és a dimbes-dombos vidéknek. Pipacsokkal szegélyezett, üde zöld gabonaföldek mellett haladtunk el és az égen újfent bodros felhők úsztak. A táj most is képeslapszerűen szép volt! Elhagytuk a Cigány-hegy vonulatát, miközben a nyíló vadrózsákban gyönyörködtünk és szamócával tömtük magunkat.
A domboldalban hamarosan feltűnt Irota templomának tornya. A falu igazi gyöngyszemként rejtőzött a csereháti tájban gondozott parkjával, tavacskájával és fehérre meszelt, szépen felújított házaival. Egy táblán ez állt: "Ahol a csend még hallható." Talán így is van.
A falut elhagyva szelíd lankákon, szántóföldek mellett értük el a Kecske-pad tetejét, ahol megpihentünk kicsit, és újult erővel indultunk neki az utolsó kilométereknek. Rögös, keréknyomokkal szeldelt úton haladtunk egy darabig és hálát adtunk az égnek, hogy nem esőben járunk erre. Illatozó szamócák és kakukkfüvek szegélyezte úton értünk Rakacaszendre, Árpád-kori templomocskája előttünk ágaskodott.
Még gyorsan átszaladtunk a falu másik dombocskáján álló görög katolikus templomhoz is, ahonnan beláttuk a falut. A mai túrát ezzel zártuk.
A Rákóczi-barlangba vezető táró.
Az első tó zöldellő vize.
Borsókövek.
Cseppkövek.
Levágott cseppkő.
A második tó türkizes vize lágyan fodrozódott a mélyben.
Bányászmúlt.
Letűnt idők.
Képeslap-vidék.
Zöldellés.
Vadrózsák.
Árnyékok.
Bodros felhők alatt.
A domb mögött felbukkan Irota templomának tornya.
Kereszt a kertben.
Mézeskalács házikók.
Szántóföld.
Csormolyák.
Kalászok mindenütt.
Csak szépen sorban!
Elértük a Kecske-padot.
El sem merem képzelni, hogy esőben hogy keltünk volna át itt.
Megérkezés Rakacaszendre.
Görög katolikus templom.
Fecske.
2018. május
