5-6 éves lehettem, amikor a családdal nyaralni indultunk, akkor még Jugoszláviába. Nem sokra emlékszem, de arra igen, hogy a plitvicei tavak már akkor is elbűvöltek. Emlékszem a türkizkék, hol mélyebb, hol sekélyebb tavakra, bennük a sok-sok hallal, és a fahidakra is, amiken átlépdeltünk. Anyu fogta a kezem, nehogy beleessek a vízbe. Aztán nem sokkal később kitört a délszláv háború.
Arra is emlékszem, hogy anyu mutatott egy újságcikket, ami a Kisalföld című napilapban jelent meg. A képen a plitvicei tavak egyike előtt egy fegyveres katona állt. A Horvátország - Utazás - szálláshelyek - térképek című könyvben (Cartographia, Budapest, 2002.) leírtak alátámasztják ezt az emléket:
1979 óta az UNESCO javaslata alapján a Világörökség része. Az 1991-1995-ig tartó háború idején a területet a krajinai szerbek uralták, ebben az időben a park zárva volt. Berendezéseit, a hoteleket, kompokat és néhányat a fából készült hidak közül, melyeken át a park legtöbb útja vezetett, lerombolták, a természet azonban jobbára érintetlen maradt.
Legközelebb 2008-ban láttam a tavakat. Jó volt újra látni a türkizkék különféle árnyalataiban ragyogó vizet a kövér halakkal, a csillogó vízeséseket és a fahidakat. A fehér sziklákon vadvirágok tarkállottak, az erdő alján ciklámen illatozott. Most, hogy a képeket válogattam, újra visszavágyom, mert a türkiz árnyalataival mostanság nem bírok betelni.
Fotógaléria:
2008. augusztus
