A következő napon borongós, esős idő köszöntött bennünket, de ez nem állhatta utunkat, hogy meglátogassuk a Triglav Nemzeti Park további ékességeit, a Bohinji-tavat és környékét. Mivel terveztük a feljutást a több, mint 1500 m magas Vogel hegyre, ahol hó van, egy  esőkabát már igazán megfért a sapka és egy pár kesztyű mellett a hátizsákban.

A Komma szikla oldalából fakadó, 78 méter magasról alázúduló Száva vízeséshez betonlépcsők sokaságán át jutottunk el. Az esős idő ködbe burkolta a sűrű bükkerdőt, a levelekről kövér vízcseppek hulltak az ösvényre, melyet buja növényzet szegélyezett. A fehér sziklákkal tarkított karsztvidéken még szilaj patakként, zöldes színekben ragyogva, prüszkölve robogott a Száva, hogy először a Bohinji-tóba ömöljék, majd megkezdhesse hosszú útját, melynek végén Szerbiában, Belgrádnál egyesüljön a Dunával. Szerencsénkre az eső miatt nem volt sok turista a környéken, így sokáig zavartalanul nézhettük a zubogó víztömeget és az egyre vastagabb felhőrétegekbe burkolózó hegyeket.

A Bohinji-tónál így nem is tudtunk sok időt eltölteni, azonban épp eleget ahhoz, hogy a tó zöldeskék vize megigézzen minket. Hajók ringatóztak rajta csendesen, a sima víztükrön karikákat rajzoltak az esőcseppek. Az Aranyszarv (vagy ahogy itt hívják Zlatorog) kecskét, vagy inkább zergét formáló szobra némán állt a parton, háta vizesen csillogott. Feje fölött fehér felhők sodródtak, melyek a Júlia-Alpok csúcsait nyaldosták. Ennek a mitikus állatnak a legenda szerint a Triglav hegyei közt van a birodalma, arany szarvai kulcsot képeznek az itt fellelhető kincshez. Ahol vére hullik, ott gyógyhatású virágok nyílnak és egyes források szerint ő maga halhatatlan. A tó közelében állt a középkori fallal körülvett, gótikus Keresztelő Szent János templom, melyhez kőhíd vezetett. Gyönyörű középkori freskói és jellegzetes, barokk kori tornya miatt igazi különlegessége a környéknek.

Mivel az eső csak nem akart csillapodni, elgondolkoztunk azon, hogy felmenjünk-e a Vogel-hegy (1535 m) tetejére. Szerencsére a kíváncsiság legyőzte az aggályokat és kisvártatva a felvonó fedélzetén vártuk az indulást. Ahogy emelkedtünk, az alacsonyan kúszó felhők fölé kerültünk, és az alattunk elterülő táj elő-előbukkant. A Bohinji-tó egyre kisebb és kisebb lett, míg végül egészen ráfért egy fényképre. Érdekes volt megfigyelni, hogy az üde, lombhullató fákat még rügyező és kopasz társaik, majd fenyvesek váltják, a csúcson pedig vastag hótakaró várt minket. A nyárból mintha hirtelen egy álmos januári délutánba ugrottunk volna vissza.  Havas eső szálldogált, a fogadóépületben forró kávét szürcsölgettek a turisták. A szálfák közt megbúvó kis házikók tetején porcukorszerűen fehérlett a hó, a sífelvonók üresen, mozdulatlanul várakoztak, a hótolók ásítoztak. A hőmérő 3,2 fokot mutatott és a teraszra kitett napágyak huzatát viharos szél tépkedte.

A hó alól vacogó hunyorok, csarabok és krókuszok kandikáltak ki, és néhány megszeppent kankalin óvakodott elő. Azonban ha lenéztünk a hófödte sziklákról a völgybe, alattunk ismét láthattuk a smaragdzöld erdőket, ahol tarka virágaival már a nyár honolt.

Száva vízesés.

A libegőről leláttunk a Bohinji-tó egészére.

Megérkezés a csúcsra.

A napozással kicsit várni kell.

Alattunk már zöld a táj.

Hófödte csúcsok.

Januári hangulat májusban.

Azért lassan ide is beköszöntött a tavasz.

A Bohinji-tó sima víztükre.

Aranyszarv.

A Keresztelő Szent János templom a kőhíddal.

Részletek.

1639.

Május.

Szoborcsoport a templom tornyával.

2019. május