A Rax és a Schneeberg megismerése után már csak a Semmeringé maradt hátra. De mielőtt csapatostul vágtunk volna neki a hegyeknek, ketten indultunk a gyönyörű természeti tájba ágyazott, az UNESCO világörökség részét képező Semmeringi vasút (Semmeringeisenbahn) mentén kiépített túraútvonal (Bahnwanderweg) felderítésre.

Az autót Klamm-Schottwien vasútállomásnál hagytuk, majd izgatottan vártuk a vonatunkat, mely pontos érkezés után indult tovább. Mi Semmering városka vasútállomásáig utaztunk, és bár az út csak negyed óráig tartott, a feltáruló táj rengeteg látnivalót kínált, ahogy a viaduktokon és az alagutakon át közelítettünk felé. Innen szándékoztunk visszagyalogolni Wolfsbergkogel és Breitenstein vasútállomásain keresztül a 15 km-re lévő Klamm-Schottwienig.

A semmeringi vasútállomás épületében mindenképp érdemes megnézni a „Világörökség – A Semmeringi vasút és természeti környezete” címet viselő kiállítást, melynek legszuperebb darabja egy terepasztal. A kedves teremőr bácsi bekapcsolta nekünk, így láthattuk, ahogy két kis vonat zakatol át a viadukton, vagy épp tűnik el a hegy gyomrában, hogy egy másik ponton újra előbukkanhasson belőle.

Nekiindultunk a tervezett túraútvonalnak, mely kellemes, fenyőerdőkön keresztül vitt minket. Festett táblák tájékoztattak róla, hogy itt bizony sok különleges, védett virág nyílik és valóban, az út mellett különféle orchideák, turbánliliomok, harangvirágok és árnikák nyíltak, fehér tányérjaikkal felhőkként lebegtek a vadmurkok.

A Doppelreiter-kilátónál először pillantottuk meg a távolban a hegyek közé épített viaduktokat. A monarchia korabeli stílusú villák ágaskodtak a fenyők mögül, mellettük üde rétek zöldelltek. A legszebb kilátás azonban a Húsz schillinges kilátóból (20 Schilling Blick) nyílt. Nevét onnan kapta, hogy a régi papír 20 Schilling hátlapjáról ez a látkép köszön vissza. A háttérben a Rax kéklett, előtte pedig a sziklákba ágyazott Kalte-Rinne  és Krausel-Klause viadukt terpeszkedett. Egy tükrös fotópont is állt itt, így érdekes, tükröződő fotókat lehetett készíteni. Hosszú percekig néztük a vonatokat, amint el és feltűntek a makettszerű tájban kukacszerű, kék vagy piros testükkel.

Az út eldugott villák és a Golfhaus Geiger mellett haladt el, melynek téglával díszített falai előtt fehér hortenziák nyíltak, majd egy kis sárga házikóhoz értünk, melyet sajnos zárva találtunk, pedig a kábeldob-asztal lapjára ragasztott söröskupakok azt engedték feltételezni, hogy itt árulnak sört.

A Breitenstein közelében található Adlitzgraben viadukt alatt élmény volt áthaladni, mert innen éreztük csak igazán, mekkora monstrum egy ilyen építmény, és micsoda erőfeszítésekbe telt megépíteni. Lábánál kis néprajzi és bányászati kiállítás fogadott. Hamarosan elértük Breitensteint. A kis falu bizonyára versenyt nyerne a „legvirágosabb település” kategóriában, mert a mézeskalácsszerű házak minden ablakból muskátlik és petúniák csüngtek. A kis patakon átívelő híd is virágoktól pompázott. Az út a falu felett vitt tovább, a vasúti sínek mentén, majd egy kis padon megpihentünk és elmajszoltuk ebédünket, miközben lábunk alatt vonatok suhantak el.

A vasút tervezőjének, Carl Ritter von Ghegának életművét bemutató Ghega múzeum a Kalte-Rinne viaduktnál található. Mellette elhaladva értük el a műutat, mely a viadukt alatt vezetett. Itt el lehetett volna kanyarodni a Pollereswand tömbjéhez, de mi ezt a kihívást nem vállaltuk.

Egy idő után a túraút kettévált. Eredetileg mi az alsó ágon akartunk haladni, közvetlenül a viaduktok mentén, ám sikerült mégis a felső ágra áttérni. Így a tervezett 15 km-ből 19 lett, míg a Kreutzberg mentén elértünk végre Klammig. Még nem is láttuk a városka házait, templomának piros-fehér tornya már kikandikált a völgyből. Mögötte a sziklaormon Schottwien vára pöffeszkedett.

Hamarosan visszaérkeztünk a kiindulópontig, Klamm vasútállomásáig és a látványban gazdag túrakör ezennel bezárult. Legközelebb azért az alsó ágat járjuk be, hogy teljes legyen a történet!