A Cserehát nagy meglepetés volt számomra, mert nem tudtam az égvilágon semmit erről a vidékről. Hamar elvarázsoltak dimbes-dombos, már szinte képeslapra, vagy Windows háttérnek való tájai. A végtelen búzamezőket és a regimentbe állított napraforgók tábláit vadvirágos rétek váltották a bárányfelhős, kék ég alatt, a nap pedig kedvére színezte át a tájat a felhőárnyékokkal. A távolban fatornyos templomok nyúltak az ég felé, ám a falvak mintha az igazak álmát aludták volna. Néhány szépen felújított mézeskalács házikón túlmenően egész utcára való porta nézett törött ablakain át, üres tekintettel a vándorra. Hátsó részük már leomlott, az udvart felverte a gaz. De talán van még remény arra, hogy ez a vidék nem merül feledésbe, és felébredhet Csipkerózsika- álmából.

A 25. számú, csereháti túránk első napja már az odautazás során tartogatott látnivalókat. Sajószentpéter református temploma késztetett minket néhány perces pihenőre. Vele szemben állt a Polgármesteri Hivatal szépen felújított épülete. A közelben lévő ház tetején pedig gólyacsalád figyelt minket, a szülők felváltva etették a fiókát.

Edelényben elsétáltunk a L’Huillier–Coburg-kastélyig, melyhez egy szép parkon keresztül jutottunk el, átkelve a Bódva folyón. A kastély sajnos még zárva volt, de megért volna egy látogatást. A parkban tavacska zöldellt, sárga virágú vízitökök ringatóztak a víz tükrén.

Még a délelőtt folyamán megérkeztünk az Árpád Vendégházhoz, Bódvarákóra. A Kéktúra 25. túrájának első napi szakasza innen indult. Ne felejtsünk el pecsétet szerezni! A főutcán haladva hagytuk el a falut, az út szélén kőkereszt állt, az elkerített legelőn marhacsorda bambult ránk. Egy emelkedős szakaszon cammogtunk fel, majd elértük a Sivák elvadult gyümölcsösét. A Kéktúra útvonala eztán a Mile-hegy gerince felé irányított minket, de érdemes kis kitérővel megtekinteni a Martonyi vagy Háromhegyi pálos kolostor rekonstruált romjait.

Az erdő ereje teljében zöldellt. Az aljnövényzetet harangvirágok lilája, margaréták fehére és a szamócák pirosló bogyója színesítette. Az árnyas fák alatt sarkvirág orchidea bújt meg és tarka lepkék cikáztak a levegőben.

Hamarosan megérkeztünk Tornabarakonyra, ahol újra találkoztunk a tájra oly jellemző parasztházakkal. A vakítóan fehér falú, virágos udvarú portákon látszott, hogy szeretettel újították fel őket, ám sok másik épület itt is üresen állt. A templomnál megpihentünk és pecsétet szereztünk a parókiánál, majd a Barakonyi-patak kőhídján átkelve hagytuk e la falut. A patak partján sárgálltak a mocsári nőszirmok, a távolban lovak legelésztek. Dimbes-dombos tájon haladtunk, a napsugarak átszűrődtek a felhőkön és a távolban a Szalonnai-hegység kéklett. Az alacsony fűben vadrózsák virítottak, boglárkalepkék és méhek legyeskedtek körülöttük.

A távolban aztán felbukkant a rakacaszendi görög katolikus templom tornya. A faluban bélyegeztünk és sikerült megszereznünk a kulcsőrző nénitől a műemléki védelem alatt álló Árpád-kori templom kulcsát. A zsindelytetős templom festett famennyezetét 1657-ben és 1821-ben készítették, falait freskótöredékek borítják.

Rakacaszendről kocsival tértünk vissza Bódvarákóra, az úton sokáig a Rakaca-víztároló csillogó vize kísért minket. Bódvarákón finom vacsora várt minket az árnyas kertben, és jó kedvvel vártuk a következő nap eseményeit.

Sajószentpéter református temploma, a bal szélen a Polgármesteri Hivatallal.

Polgármesteri Hivatal.

Menj, hozz még egy kis nasit!

Az edelényi L’Huillier–Coburg-kastély.

Kilincs és gólya.

Bódvarákó, Árpád Vendégház.

Elhagyott porta.

Útra keltünk.

Csorda.

A Sivák elvadult gyümölcsöse.

Zöld szárnyú lepke a talajon.

A martonyi pálos kolostor romjai.

Erdei csendélet.

Harangvirágok.

Sarkvirág orchidea.

Megérkeztünk Tornabarakonyba.

Görög katolikus templom.

Boglárkalepke.

Windowsos háttérkép.

Fénysugár.

Felbukkan Rakacaszend görög katolikus templomának tornya.

Az Árpád-kori, zsindelytetős templom.

Freskótöredékek.

A kazettás mennyezet 1821-ből.

A Rakacai-víztározó.

2018. május