A szombati, Őrségben töltött napunk után egy egészen más jellegű tájat, az Alpokalját barangoltuk be. Eredetileg a januári túránk része lett volna az 1. szakasz Írott-kő - Bozsok része, de az ónos eső és hó miatt nem mertük megkockáztatni a hegyekből való leereszkedést, és inkább Ják felé indultunk tovább.
Az időjárás most sem tűnt kegyesnek hozzánk. Az őrségi túra végeztével Velemre utaztunk a szállásra, ekkor azonban olyan szeles, komor idő kerekedett, amiben a macskát sem szívesen rakja ki az ember a házból. Így sajnos a tervezett velemi körbenézés elmaradt, de veszélybe került a másnap reggeli Írott-kőről induló túránk is. Szerencsére reggelre kissé enyhült a szél, elállt az eső és úgy döntöttünk, elindulunk.
Az eredeti terv szerint egy meredek túraútvonalon kapaszkodtunk volna fel a Szent Vid-hegyre az itt álló kápolnához, az előző éjjeli szakadó eső miatt ezt nem mertük megkockáztatni, így ide autókkal érkeztünk. A göcsörtös gyökereikkel a sziklás talajba kapaszkodó famatuzsálemek közt található a kéktúrajelvényt ábrázoló emlékmű, mely 1977 és 1989 között az Országos Kéktúra nyugati végpontját jelölte. Innen már nincs messze a Szent Vid kápolna, melynek elődjét a XIII. században Szent Vid (vagy más alakban Vitus) ókeresztény vértanú tiszteletére emeltek. Szent Vid a látás, a szem védőszentje, ezért az oltalma alatt álló templomok, kápolnák legtöbbször magaslatokon állnak. A ma álló templom a korábbi épület elemeit felhasználva 1859-ben épült.
A kápolnától nem messze található a Kőszegi-hegység legmagasabban fekvő forrása, Hörmann-forrás (713 m), az autókkal itt parkoltunk le, és indultunk neki az Írott-kő felé vezető útnak. Az idő komor maradt, erős szél fújt és szürke felhők hömpölyögtek az égen, de a néhány csepp eső jól állt a növényzetnek, így szuper képek születtek cseppekkel ékesített harangvirágokról vagy gyűszűvirágokból, mely utóbbiak bíborszínű és sárga egyedeivel rendre összefutottunk.
Az 1922-es évszámmal feliratozott határkövek mentén érkeztünk meg végül a kilátóhoz, ahová még rossz idő esetén is érdemes felmenni, és egy pillantást vetni mind a magyar, mind az osztrák oldalra. Az Alpok hegyei most sajnos nem látszottak, baljós felhők takarták a tájat arrafelé is. A kilátó lábánál bodzabokrok álltak, tele virágokkal. Máshol már régen elnyíltak, itt az alpesi klíma hatására még javában virítottak. Mind a kilátónál, mind a kilátó alatt található pihenőhelyen van pecsét, ki melyiket választhatta kedve szerint. Eztán elkezdtük az ereszkedést Bozsok irányába.
Kényelmes, szerpentinszerű úton mentünk mindvégig, mely mellett irtásterületek húzódtak. A kivágott fák tönkjei körül azonban új élet fakadt, gyűszűvirágok csoportjai színesítették a kopár tájat. Érdekes módon nem volt két egyforma színű virág. Valamelyik tarka volt, valamelyik hófehér, a legtöbbjük azonban a bíbor és rózsaszín széles skáláján mozgott.
Néha az úton keresztbe dőlt fákon vagy ágakon kellett átvergődnünk, tornászokat megszégyenítő gyakorlatokat bemutatva, és a kimosott talajon is látszott, hogy nagy viharok lehettek itt korábban. A nedves talajon még jobban csillogtak a környékre jellemző csillámpalás kőzetek, és nem bírtam megállni, hogy ne hozzak el néhány darabot ezekből a mutatós kincsekből. De más kincs is akadt. Az út szélén megannyi szamóca piros bogyója kellette magát, alig győztük a szánkba tömni. Találtunk áfonyával benőtt területeket is, de az áfonyabogyók még kicsik és éretlenek voltak.
Hamarosan megérkeztünk a túra legmeglepőbb és leglátványosabb szakaszához, az Óriások útjához. A vulkáni eredetű metamorf kőzetből, zöldpalából kialakult sziklaképződményeket Kalapos-köveknek is hívják, mivel a pusztulási folyamat során a puha kőzetek hamarabb málltak szét a keményebbeknél. Így jöttek létre a kalapszerű képződmények.
A sziklákat elhagyva már nem voltunk messze Bozsoktól, kényelmesen ereszkedtünk le a főutcáig, ahol egy szépen kiépített kút állt. A pecsétet már januárban megszereztük, így más dolgunk sem akadt, mint kifújni magunkat a Kerekes Üzletház és Cukrászdában.
A jól megérdemelt süti után még átautóztunk Cákra, ahol a Gesztenyés oldalban álló, boronafalú pincéket néztük meg, melyek a filoxérajárvány pusztítása előtti szőlő- és borkultúrát mutatják be. A virágzó szelídgesztenye fák alatt kicsit elidőztünk, és borral vagy egyéb kézműves finomságokkal feltöltekezve hazafelé vettük az irányt.
Ősöreg fák közt visz az út a Szent Vid kápolnához.
Az Országos Kéktúra emlékműve.
Kimosott gyökerekkel kapaszkodó fa.
A Szent Vid kápolna.
Gyűszűvirág és piros madársisak.
Útirányok.
Hörmann-forrás.
Határszéli kilátás.
Magányos tanya.
Gyűszűvirágok és lizinkák.
Nagy zöldaraszoló lepke bújt el a szél elől egy levél fonákán.
Határkövek.
Az osztrák-magyar határra épített kilátó Írott-kőn.
Kilátás Ausztria felé.
Kilátás Magyarország felé.
A bélyegző az esőbeállóban van, de megvan még a régi pecsét helye is a fákon.
Gyűszűvirágok egy irtáson.
Errefelé még nyílt a bodza.
Szamócagyűjtés.
Pihenő az áfonyásban.
Az Óriások útja sziklái, avagy a Kalapos-kövek.
Bodobács szerelem a kakukkfűn.
Épp eleredt az eső.
Díszkút Bozsokon.
Bozsok temploma.
A legszínesebb virágágyás.
Piros kapu.
A megérdemelt süti.
A cáki pincesor boronafalú pincéi.
Prés 1778-ból.
Faajtó.
Virágzó gesztenyefák alatt.
Úton hazafelé.
2020. június
