A tavaszi túránk után most egy forró nyári napon érkeztünk ismét Tésre, ahol a kis templomnál volt a találkozópont. A köréje ültetett fák csoportja dús lombokkal takargatta be, így alig látszott ki. A főutcán poroszkáltunk végig, de most a temetőnél nem jobbra, hanem balra fordultunk.
A Tési-fennsík kéklő katángokkal, aranyló búzatáblákkal és rikító napraforgók soraival fogadott minket, a messzeségben egy-egy vadászles magasodott. Ahogy pedig visszatekintettünk Tés felé, a vibráló levegőben feltűnt az egyik szélmalom is.
Hamarosan betértünk az erdőbe, mely az aszályos napok következtében hervadozva sóhajtozott eső után. Az elszáradt aljnövényzet látványa is eléggé lehangoló volt. A Márkus szekrénye környékén, közvetlen a turistaúton, ahol keréknyomok jelzik, hogy néha jár erre autó is, egy rozsdás fémdarab állt ki a földből. A korábbi esők moshatták ki. Közelebbről megnézegetve robbanótestnek tűnt, így a bejelentés mellett döntöttünk... volna, ha lett volna térerő. A nagy izgalomban aztán el is felejtettünk pecsételni, a fiúk a túra végén, Inotáról döcögtek vissza kocsival, hogy letudják a csapat ezen kötelességét.
Az út egyébként most kezdett látványos lenni. A fák mögött üregekkel taglalt sziklatömbök bújtak meg, majd felkapaszkodtunk Bátorkő romjaihoz, ahol pihenőt tartottunk. A Vár-völgyön keresztül érkeztünk meg Várpalotára. Itt egy presszó napernyői alatt próbáltuk visszapótolni az energiát és bejelentést tettünk a Rendőrségen keresztül a Honvédség tűzszerészei felé a robbanótest ügyében. Az Újlaky (Thury)-vár mellett értünk ki a főtérre, majd tovább indultunk Inota irányába (az egykori község 1951 óta Várpalota része). Készítettem egy képet a tízemeletes paneltorony árnyékában megbúvó házikóról, mely a Helytörténeti Gyűjteményt rejti, majd lassacskán elhagytuk az utolsó házakat is. Itt volt némi kavarodás a helyes irány megtalálásával, de néhány tévesztés után sikerrel jártunk.
Innen a táj képe előirányozta a következő túránk (Inota-Iszkaszentgyörgy) terepviszonyait, fehéren világító, kopasz sziklatömbök közt haladtunk el a szúrós mezei iringók, fűfélék és lila vasvirágok társaságában. A távolban feltűnt a már bezárt hőerőmű három kéménye és a bányatavak kékje. Egy kis tó, a Kálista (mely önmagában is tavacskát, kátyút jelent) vize hullámzott az egyik, részben már lebányászott szikla tövében, horgászok múlatták a parton az időt.
Beérkeztünk az egykori faluba, ahol a kékeszöld tetejű templom mellett akad egy másik helyi látványosság is, egy mesterséges vízesés. Itt egy kicsit felfrissítettük magunkat, lemostuk az út porát és lélekben felkészültünk a következő túrára.
A tési templom facsoportja dús lombkoronát növesztett tavasz óta.
Utcai dekorációk.
Katángkórós úton hagytuk el a települést.
Kék katáng virágai.
Búzatáblák kalászai hajladoztak.
A napraforgók is felsorakoztak.
Egy kis részlet.
Óriási virágfejek fordultak a nap felé.
Sárga a táj.
Visszapillantás Tésre és egyik szélmalmára.
Vadászles.
Aggófüvek közt.
Rózsabogár a mezei iringó szúrós ágai közt.
Jobbra fordulj.
Márkus szekrénye.
Bátorkő romja.
Sziklaüregek.
Megérkeztünk Várpalotára.
Az Újlaky (Thury)-vár mellett értünk be a főtérre.
Újlaky (Thury)-vár.
Várpalota központja.
A magas paneltömb mellett bújik meg a XIX. századi, klasszicista lakóház, melyben a Helytörténeti Gyűjtemény található.
Itt még volt jelzés, de így is sikerült elvéteni az irányt.
Lila virágaival színezte a réteket a vasfű.
Ez a táj már előrevetítette, mi vár majd ránk a következő szakasz során.
Kopár sziklák alatt kacskaringóztunk be Inotára.
Bálák.
A Kálista-tó hullámzik a kőbánya alatt.
Inota temploma.
A helyi "vízesés".
2022. július
